Szent

Vezetek egy naplót, amelybe általában a manifesztációimat írom le. Ma azonban valami váratlan történt: ihletet éreztem, és mindenféle ítélkezés nélkül kezdtem írni. Valami nagyon erőteljes tört felszínre – egy vágy, hogy képes legyek megtartani egy olyan tudatállapotot, amely hasonlít ahhoz, amit Jézus Krisztussal kapcsolatban Krisztusi Tudatnak neveznek. Korábban főként olyan megerősítéseket írtam, amelyek arról szóltak, hogy képes vagyok elvégezni azt a képzést, amelyre jelenleg járok, emelni a rezgésszintemet, együttérzőbbé válni, és a szándékaimat mindenki legmagasabb javával összhangban tartani. Most azonban úgy érzem, ezek a szavak sokkal nagyobb súlyt hordoznak annál, mint amit általában magamról leírnék.

Egyszer hallottam egy papot azt mondani: „Manapság annyi rossz dolog van a világban, hogy nagyon könnyű szentté válni. Senki sem akar szent lenni. Így csak kérned kell és szentet csinálnak belőled.” Ez a mondat mélyen velem maradt, és ma, amikor visszanéztem arra, amit írtam, úgy érzem, mintha valami bennem erre a hívásra válaszolna.

Mostanában sokat gyakorlunk az osztálytársaimmal, és egyre jelentősebb és izgalmasabb dolgokat tapasztalunk.

Mélymunka

Szerdán egy új technikát tanultunk, és közvetlenül a bemutató után kaptam is egy kezelést. Szerettem volna, sőt szükségem volt rá, mert már közel három hete tudatában voltam egy problémának. Az osztálytársam csodálatos munkát végzett, és rendkívül hálás vagyok, hogy ilyen gyorsan vállalta a felkérésemet.

Hogy jobban megértsem a helyzetet, megkértem, hogy először kövesse le a problémámat, mert egyedül nem tudtam rájönni, mi történik. Hihetetlen pontossággal dolgozott; olyan részeimet látta meg, amelyeket korábban senki, és a meglátásai segítettek összerakni a részleteket. Amikor elmondta, mit látott, megállíthatatlan sírásban törtem ki. Részben azért, mert lenyűgöztek a képességei, de leginkább azért, mert mélyen megérintett, hogy valaki képes ennyire mélyen belémlátni. Egészen különleges érzés volt. Teljes ámulatban vagyok ettől a munkától.

A kezelés után végre képes voltam felfedezni az ajándékokat, amelyek a problémám mögött rejtőztek. Aznap este St. Finnikin – I'm Free c. számát ismétlésre állítottam és ezt hallgattam elalvásig.

Másnap reggel, amikor újra végiggondoltam mindezt, nyugodtnak, békésnek, szinte boldognak éreztem magam. Ugyanakkor a nap felét végigsírtam, mintha egy olyan részemet gyászoltam volna, amely gyermekkorom óta velem volt. Még most is, miközben ezt írom, potyognak a könnyeim. Olyan érzés, mintha napok óta sírnék, még akkor is, amikor éppen nem.

Még egy kis időre van szükségem, hogy felfogjam ezt a munkát. Ez egészen más, mint bármi, amit eddig valaha átéltem.

Isteni Ajándék

Mindig is féltem egy kicsit attól, hogy elveszítem az eszemet – a tudásomat, az éles gondolkodásomat, a logikámat. Hiszen az elménk egészsége és képességei – akárcsak minden ezen a Földön – nem állandóak és nem garantáltak. Bármikor megváltozhatnak. A nagymamám demenciával hunyt el, és már gyerekként is feltűnt, hogy néha furcsán beszél vagy furcsán viselkedik. Az orvosok szerint ez életmódbeli, nem genetikai okokra volt visszavezethető, mégis, valahol mélyen mindig féltem attól, hogy elveszítem azt, ami számomra a legfontosabb: az elmém egészségét.

A mélymunka után elvesztettem a követési képességemet. Próbáltam a tavalyi megszokott gyakorlataimat, amikor GPS-koordinátákat „követek le”, és helyszínről próbálok információkat fogadni. De mindez mintha eltűnt volna a mélymunka után. Kissé elveszettnek és összezavarodottnak éreztem magam. Sejtettem, hogy talán csak átmeneti ez az állapot, mégis elég nyugtalanító és ijesztő volt. Pánikba estem, hogy a képességeim nélkül nem fogom tudni befejezni a képzést.

Ez alatt a kilenc nap alatt, miután az első pánik alábbhagyott, elkezdtem valóban megérteni – nem csupán sejteni, hanem mélyen felfogni –, hogy ez a képesség nem az „én” tudásom. Ez valójában isteni ajándék. Két éjszakával ezelőtt imádkozni kezdtem, és arra kértem Istent, a segítőimet és az őseinket, hogy vezessenek vissza ehhez az ajándékhoz.

Tegnap két követési gyakorlatom volt. Az első teljes kudarc lett, de a második – szinte csodával határos módon – több valós találatot is hozott. És kissé vicces: a célpont Machu Picchu volt. Gyönyörű szinkronicitásnak érzem, hogy miután igazán megértettem és elkezdtem mélyen tisztelni ezt az ajándékot, éppen egy perui helyszín követése közben, egy andoki tradíción alapuló képzés alatt ébredt újra bennem ez a képesség.

Ez alatt a kilenc nap alatt sok osztálytársam támogatott, amiért örökké hálás leszek. Közben sikerült eldöntenem, kivel szeretném elvégezni a soron következő Ősi Családállítást: a női felmenőimmel. És közben továbbra is záporoznak rám az ajándékaik: az Isten (Forrás) iránti szeretet, a tiszta gondolkodás, a stabilitás, a kitartás és a spirituális nyitottság – hogy csak néhányat említsek azok közül, amelyeket hálával és alázattal viszek tovább.

És igen, volt egy dal is, ami rámtalált és ami segített, hogy mindez megszülethessen bennem: St Finnikin – Gifted.

Erőállat

Most a mély követést tanuljuk, és szereztünk egy új erőállatot. Az enyém elképesztően hatalmas és szürke színű. Minden porcikámban érzem, hogy valami rendkívül jelentős dolgot fogok nemsokára lekövetni, és ez megrémiszt!

Belépés Egy Szent Helyre

A mai órán azt a feladatot kaptuk gyakorlásként, hogy bizonyos speciális energetikai eltéréseket kövessünk le – egy olyan módszerrel, amellyel még nem voltam teljesen tisztában, mert kissé lemaradtam az előadásokkal. A „kliensem”, akivel akkor találkoztam először, elmondta, hogy régóta fennálló egészségügyi problémák miatt fizikai fájdalmai vannak, az én feladatom pedig az volt, hogy intuitív módon megtaláljam a panaszának gyökerét. Emlékszem, hogy meglehetősen szorongva és bizonytalanul kezdtem el a követést. Eleinte semmilyen információ nem érkezett. Nagyon szerettem volna segíteni, és kapni valamilyen útmutatást, ezért segítségül hívtam az új erőállatomat. Abban a pillanatban egy nagyon tiszta kép jelent meg előttem. A távolban egy szürkés férfialakot láttam, akinek egy cső volt a szájában, mintha lélegeztetőgépre lett volna kapcsolva. Halvány kékes színek is pulzáltak rajta, azt az érzetet keltve, mintha lélegezne. Az egész kép mégis mozdulatlannak tűnt, mintha az idő megdermedt volna a végtelen, sötét térben. Hogy tisztábban értsem amit látok, feltettem magamban a kérdést: Ki ez? Kit látok? A válasz azonnal érkezett: Az apa. Az apa. Az apa. Bár akkor még nem értettem, mit jelent mindez, az érzelmi súlya azonnal nyilvánvalóvá vált. Mély csalódottságot és szomorúságot éreztem, amely hihetetlen erővel futott végig bennem. Ez az érzelmi hullám arra késztetett, hogy megkérdezzem: Ugyanez van köztem és a saját apám között is? Erre az egész testem kontrollálhatatlanul remegni kezdett. Megpróbáltam a figyelmem átváltani a különböző szintek között, de nem érzékeltem jelentős változást – talán csak egy egészen halványat –, és ez aggodalommal tölt el.

A gyakorlat után a kliensem elmondta, hogy az édesapja sok évvel ezelőtt vetett véget az életének. Ez mélyen megrázott, és hirtelen minden értelmet nyert.

Bár a kép, amelyet kaptam, kissé hátborzongató volt, mégis úgy érzem, ez a legszentebb dolog, amelynek valaha tanúja lehettem – különösen annak fényében, hogy igaznak bizonyult.

Eddig a gyakorlások során még soha nem léptem túl a személyes mezőn, és még soha nem kaptam ennyire egyértelmű megerősítést arra, amit a követés során érzékeltem. Úgy érzem, ez nem szimbolikus élmény volt, hanem egy valódi energetikai valóság.

Még mindig remegek.

(A kliensem hozzájárult a történet közzétételéhez.)

Elbírni a Fényt

Ma is egész nap remegtem. Olyan érzés volt, mintha megsült volna az idegrendszerem, mintha ki akarna ugrani a testemből – nem éppen ideális állapot irodai munkavégzéshez.

Szerencsére estére már volt foglalva időpontom egy kezelésre, és kértem egy "üss vagy fuss válasz rendszer újraindítás”-t. A sámán, aki dolgozott rajtam, fantasztikus volt. Nagyon gyengéden tisztította a mezőmet, miközben a testemben apró izomrángások keletkeztek – mindig más-más helyen: a combomban, a mellkasomban, a hasamban, a hátamban. Ez több mint egy órán át tartott, míg végül teljesen meg tudtam nyugodni.

Ahogy a kezelés a végéhez közeledett, ezek az apró elektromos impulzusok teljesen eltűntek a testemből. Amikor végre kezdtem magamhoz térni a sokkból, rájöttem, miért rázott meg ennyire ez a követés. Ugyanazokat az érzéseket hordozom az egyik szülőm iránt – olyan érzéseket, amelyeket olyan mélyre temettem magamban, hogy szinte teljesen megfeledkeztem róluk –, habár a történetünk egészen más. Amikor véget ért a kezelés, hangos zokogásban törtem ki, mert hatalmas felszabadulást éltem meg, melyen bölcsességgel, türelemmel, gyengédséggel, odafigyeléssel és szépséggel vezettek végig, és ezt sosem tudom igazán meghálálni. Még mindig ámulatba ejt, hogy az osztálytársam mennyire áldott és tehetséges.

A kezelés után egy kicsit kutattam, hogy kiderítsem, mik voltak ezek az apró izomrángások, és megtudtam, hogy neuromuszkuláris kisüléseknek nevezik őket, melyek mély traumarétegek oldódásakor fordulhatnak elő, és valószínűleg a testem ezen a kezelésen zárta le ezt a trauma-áramkört. Azt is olvastam, hogy ez gyakran azzal az érzéssel van összefüggésben, hogy: „Nem vagyok biztonságban, ha a szülő nincs jelen – vagy ha a szülő elutasít.” És azonnal eszembe jutott az első alkalom, amikor ezt éreztem: körülbelül négy-öt éves lehettem.

Most már nagyon tisztán látom, milyen gyönyörű módon segített ez az élmény a gyógyulásomban, és már tényleg értem, miért olyan fontos önmagunkon dolgozni, hogy minél tisztább állapotot érhessünk el – különösen akkor, ha szakemberként szeretnénk segíteni másoknak. Azt is kezdem megérteni, miért ilyen hatalmas az erőállatom. Meg kell tanulnom elbírni a Fényt: azt a Fényt, amely minden árnyékot felfed.

Aznap este, álmomban megjelentek a szent tárgyaim – mindhárom csörgőm –, és imát mondva szent teret nyitottam velük.

Útmutatás Keresés

Felkerestem a tanárom privát üzenetben néhány szakmai és etikai kérdéssel, azzal kapcsolatban, amit a követésem során érzékeltem. Azt válaszolta, hogy szeretné ezeket a tanári kör elé vinni. Ez elég komolyan hangzik. Azon is tűnődöm, hogy valóban az apát láttam-e, vagy inkább csak egy „mező-emléket”.

Most nagyon komolyan szükségem van segítségre, mert tudom, hogy ez egy olyan helyzet, amikor képesnek kellene lennem egy lelket hazakísérni, csakhogy a képzésben még nem tartunk ennél a résznél. Rettegek bármiféle eddig tanult módszerrel közbeavatkozni, mert rettegek, hogy ha bármit teszek, az apát elveszíthetem abban a hatalmas sötétségben, és később, amikor eljutunk ahhoz a részhez, ahol megtanítják, hogyan lehet ebben a helyzetben a lehető legjobban segíteni, már nem fogom tudni újra megtalálni. Felelősnek érzem magam mind a kliensemért, mind az édesapjáért!

Összetörve

Még mindig próbálom feldolgozni ezt az egész élményt, de mély alázattal tölt el, hogy a Nagy Szellem valami ilyesmit mutatott meg nekem. A mai napig nem értem, miért kaptam ilyen nagy feladatot már a legelején, hiszen csak most próbáltam először alkalmazni a mélykövetést. Ez az élmény egy nagyon egyértelmű megerősítés volt arra, hogy látok… és ez a felismerés mélységes alázattal tölt el. Érzelmileg teljesen összetörtem, ez az egész egyszerre nagyon szomorú és gyönyörű.

Továbbra is a legjobb megoldásért és isteni közbenjárásért imádkozom.

Munka Ősökkel

Tegnap megcsináltam az ősi családállítást - egyedül. "Érdekes" élmény volt egyszerre 4 személynek lenni (kliens, szakember, önmagam és a nagyszülők/dédszülők). Végigsírtam az egészet; rendkívül intenzív volt. Szerettem volna egyedül csinálni, az anyanyelvemen, mert a képzés angol nyelvű. Fantasztikusan gyönyörű és felszabadító volt, erre őszintén nem számítottam. Már közel egy hete folyton sírok…Alig várom, hogy a következő fejezethez érjünk a tananyagban, remélhetőleg az már könnyedebb lesz.

Valami nagyon különleges is történt: azt álmodtam, hogy édesanyámmal terveztünk egy túrát és el is mentünk. Felmásztunk egy hegy tetejére és útközben végig beszélgettünk.

Este találkoztam a kliensemmel. Ahogy korábban javasoltam neki, elvégezte az ősi családállítást az édesapjával, és úgy érzékelte, hogy az édesapja szürkés-kékes színben jelent meg. Mivel én eddig nem meséltem el neki részletesen a saját követési élményemet, meglepett ez a képi hasonlóság. Egyszerre töltött el ámulattal és kíváncsisággal. Utána azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, vajon szerepet játszhatott-e mindebben valamiféle energetikai rezonancia vagy az ima.

Szent Álmok

Most jutott eszembe, hogy évekkel ezelőtt azt álmodtam, hogy egy részeg pár éjszaka a vasúti sínekre fekszik. Fölöttük voltam, láttam és hallottam őket, ugyanakkor bennük is voltam – hallottam a gondolataikat és éreztem az érzéseiket. Amikor felébredtem, nehéznek és mélységesen szomorúnak éreztem magam. Később rábukkantam egy újságcikkre, amely pontosan azt írta le, amit álmomban láttam, még az alkoholos üveg is említésre került. Mindez pont azon az éjszakán történt, alig néhány kilométerre az otthonomtól.

Egyszer pedig azt álmodtam, hogy őzként, szabadon szökellek az erdőben – tisztán, élénken, teljes jelenléttel.

Hiszem, hogy ezek azok a pillanatok, amikor a Nagy Szellemmel együtt szárnyalunk.

Ezekben a pillanatokban a Nagy Szellemmel voltam – és úgy érzem, ezért érkeztek ezek az álmok: hogy emlékeztessenek a nekem szánt útra, jóval azelőtt, hogy egyáltalán tudtam volna, hogy egyszer majd sámánizmust fogok tanulni.

Bizsereg a szívem!

Munka Kövekkel

Gyakorlásként azt a feladatot kaptuk, hogy avassunk fel három követ. Az egyik közülük a „végtelen" kövünk lesz. A gyakorlat célja az volt, hogy letegyük a szerepeinket. Meglepően gyorsan és élvezettel haladtam végig a saját szerepeimen. Első ránézésre a folyamat rendkívül megterhelőnek tűnt, valójában azonban felettébb felszabadító élmény volt. Lekövettem az összes szerepemet, és mind ugyanahhoz a végponthoz vezetett.

Egy Gyermekkori Emlék

A tanáraim válaszoltak a kérdéseimre, de a válaszuk még több kérdést vetett fel bennem, így ezeket is feltettem, de egyelőre nem kaptam választ.

Közben az éjjel volt egy álmom, amiben a tanárom részletesen elmagyarázta az élményemet és hogy hogyan tudtam belépni abba az állapotba, ami most így utólag teljesen logikus is, habár a tananyagban semmi ilyesmiről nem esik szó.

És...most eszembe jutott, hogy amikor kicsi voltam, volt egy hatalmas, ezüstös-szürkés (hópárduc?) plüssállatom, amelyet anyai nagymamámtól kaptam karácsonyra.

És most…még több kérdésem van!

Sámánutazás

Reggel az egyik osztálytársammal a gyakorlásról és azokról a szintekről beszélgettünk, amelyeket a követéseink során használunk, és rájöttem, hogy valamit még nem értek teljesen: pontosan mi is a „mitikus” szint?

Kora délután a sámánutazásról szóló előadást hallgatva jegyzeteltem. Egyszer csak erős késztetést éreztem, hogy a kezembe vegyem a labradorit kövemet – és a lámpafényben felfedeztem benne egy végtelen jelet! Egy kis légzőgyakorlat után nagyon mély alfa állapotba kerültem, és úgy éreztem, valami behúz, hogy sámánutazást tegyek. Betettem egy sámánutazáshoz való zenét és a kezemben fogtam a labradoritot és a végtelen kövemet.

Arra gondoltam, hogy „vicces” lenne megpróbálni lekövetni a saját energiatestemet és elkezdtem. Először a „fizikai” szinten próbáltam látni magam, itt-ott némi sűrűséget érzékelve. Aztán az „érzelmi” szinten beléptem a végtelen térbe. Először egy tojást láttam – a felső negyedénél, alig egy ujjnyi szélességben megrepedve. Ezután megjelent egy könyv, tele írással (az ezüst könyv?). Félretoltam, és kértem egy újat – ekkor megjelent egy másik könyv, és elkezdtem gondolkozni, hogy "vajon mit kellene beleírnom?" Fogalmam sem volt, ezért szinte gondolkodás nélkül Istent kértem, hogy írjon bele, és a könyv elkezdett íródni (az energia gyors és ijesztően határozott volt, teljesen meglepődtem). Nem tudtam elolvasni, csak annyit fogtam fel belőle: HALÁL. Éreztem, ahogy a testem kissé összerándul a széken, de maradtam – olyan volt, mintha csak sodródnék mindazzal, ami történik. Ezután megjelent a Vogel-kristályom, és a harmadik szemem felé mutatott… és aztán hirtelen úgy éreztem, mintha egy ősi szertartáson feküdnék. Odajöttek, hogy ellenőrizzék, hogy alszom-e, próbálták felnyitni a szememet, és megbizonyosodtak afelől, hogy ébren vagyok. Körülöttem táncoltak, doboltak és csörgőket ráztak – és ekkor észrevettem, hogy valójában a földön fekszem egy tábortűz mellett. Aztán hirtelen gyengéden felemeltek – ezen a ponton kissé megijedtem és megilletődtem, de mégsem ellenkeztem –, és beletettek a tűzbe. És aztán… a tűzzé váltam. Ők tovább táncoltak, és a lángoknál melegítették a kezüket. Amikor a tűz kialudt, füst lettem – aztán Szellem lettem, és ki-be áramoltam rajtuk keresztül. Majd hirtelen, visszatérve a „mitikus” szintre, ismét a széken ültem, és a testem egy nagy fehéren lobogó tűzrakásnak látszódott és érződött. Ezután átmentem az „energetikai” szintre, és mindezt elengedtem. Utána egy kicsit lefeküdtem a földre, a labradorittal a homlokomon, miközben továbbra is a kezemben tartottam a végtelen kövemet. Rengeteg kép érkezett – visszafelé utaztam –, és az „érzelmi” szinten néhányuknál megrándult a combom: azt hiszem, azonosítottam még néhány dolgot, amivel később dolgoznom kell. Ezután kimentem dohányt szívni, hogy picit földeljek. Hihetetlenül lágyan esett az eső, olyan lágyan, ahogy még soha. Felnéztem az égre, és ekkor meghallottam egy nagyon finom, ismerős rezonanciát – olyasmit, mint amikor egy férfikórus vagy buddhista szerzetesek dúdolnak, de nem mély hangon, inkább mint egy éteri rezgés: MMMMM vagy OMMMM. A sámándobomnak is van néha hasonló rezonanciája. Nagyjából 3–4 percig tartott, miközben ott álltam ámulatban és próbáltam kitalálni, mi lehet ez: angyalok… vagy valaki a házban valamilyen furcsa zenét hallgat? Ekkor egy madár felrepült a felettem lévő erkélyről egyenesen a tekintetem irányába és elejtett egyetlen fehér tollat – ami lassan pörgött lefelé, nyolcasokat rajzolva a levegőbe, és nekem leesett az állam. Megpróbáltam a balkonról magam felé terelni a tollat, és lassan elkezdett közelebb sodródni – mintha egy pillanatra elgondolkodott volna a levegőben… egyszer, aztán még egyszer… teljesen elámultam és nem hittem el… aztán nem volt hajlandó közelebb jönni és nem értem el. Ezért gyorsan leszaladtam a lépcsőn – és miközben lefelé futottam, a dúdolást még mindig hallottam, bár sokkal halkabban… és nem valamelyik szomszédtól jött, hanem mindenhonnan. Felvettem a tollat, az oltáromra tettem és sírni kezdtem.

Most már azt is értem, hogy amikor a sámánok dolgoznak, az a „mitikus” szinten történik, magán a mitikuson belül – azon a szinten, amely a földi síkon a legközelebb van Istenhez.

Most mit kezdjek ezzel a labradorittal? Amikor elkezdődött a képzés, gondosan kiválasztottam azokat a köveket, amelyeket a képzés során fel szerettem volna avatni, és ezt nem válogattam be, mert egy kicsit túl nagy. Most viszont nagyon úgy tűnik, hogy két végtelen kövem van!

Este kaptam egy kezelést. Ez volt az első alkalom, hogy elképesztően kicsinek éreztem magam abban a gyönyörű, szent és biztonságos térben, amellyel a szakember körülölelt. Olyan érzés volt, mintha közvetlenül Istennel beszélgetnék. A kezelés vége felé felsejlett bennem egy gyermekkori emlék: amikor szenteste meglátogattuk a nagyszüleimet. Emlékszem, ahogy az éjszakai sötétséget betöltötte egy lágy, szent jelenlét, amelyet most már Szentlélekként ismerek fel, és amely mindenben jelen van.

Miközben mindezt dokumentálom, egyre erősebben érzem a késztetést, hogy másokkal is megosszam ezeket az élményeket, de még nincs itt az ideje. Rájöttem, hogy már korábban leírtam pár tapasztalatot, ezért elkezdtem őket összefűzni egy naplóformátumba, amely rögzíti az éppeni külső és belső világomat a képzés során, ami kicsit olyannak érződik most, mintha egy könyvet kezdtem volna el írni.

Hajnali 2:34 van, és nem tudok aludni… a közösségi médiát görgetem… és… Ó, Te Jó Ég! Épp farkasszemet néz velem a bolyhos kis macskám a bolygó másik feléről. Egyszerűen megjelent a „Neked” rovatban, és csak 8 órával ezelőtt vették videóra!

A Toll

Ma nem mentem ki a házból, mert a reggelt gyomorfájással, intenzív izzadással és magzatpózban összegörnyedve, ágyban töltöttem. Próbáltam légzőgyakorlatokat végezni, és tudtam, hogy innom kellene valami meleget, de nem volt erőm felkelni. Két óra elteltével sikerült csak. Egész nap úgy éreztem, mintha lángolna az agyam (de nem fejfájás volt, hanem valami olyan, amit még sosem éreztem), és az egész testem remegett. Rettegés lett úrrá rajtam, hogy spirituális pszichózisom van, aztán szégyellni kezdtem magam a hitetlenségemért és azért, hogy egyáltalán ilyesmi eszembe jutott. Később intenzív öröm, sírás és elképesztő energiakitörések váltogatták egymást bennem. Nagyon sokat nevettem magamon. Jöttek gondolatok, és hangosan kiröhögtem őket, mert pontosan meg tudtam különböztetni, mi jön az egómból – és egyszerűen nevetséges volt. Fogadni mernék, hogy ha ezt elmesélném egy pszichológusnak, azt mondaná, hogy disszociatív állapotba kerültem vagy tudathasadásom lett.

Jobb lettem bárkinél? Nem.

Szert tettem természetfeletti képességekre? Biztosan nem.

Megvilágosodtam? Nem hinném, hiszen még a tojásból sem bújtam ki.

Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy az esetek 99,9999999999%-ában, amikor kilépek a házból és felnézek az égre, nem hullik fehér toll az égből, miközben nyolcasokat rajzol a levegőbe.

El kellett halasztanom a kezelést, amelyet egy másik osztálytársamnak ígértem. Megmondtam neki, hogy nem állok készen arra, hogy kezelést adjak. Az osztálytársam húzott nekem egy lapot: Villámmadár.

Dal az Égből

Ma kinyitottam az ajtót és kiléptem a házból, mert el kellett mennem bevásárolni. Ahogy felnéztem az égre, hirtelen megjelent egy szív alakú felhő. Gyorsan visszaszaladtam a telefonomért, hogy lefényképezzem, de véletlenül az online rádió alkalmazást nyitottam meg – úgy látszik, kezdek úgy viselkedni, mint egy idős néni –, és a kamera helyett Zac Williams - Looking for you kezdett el szólni, maximum hangerőn... és az egész készülék lefagyott – nem tudtam sem kikapcsolni, sem lehalkítani, semmit. Megint úgy éreztem, hogy ez túl sok egyszerre, ezért meg kellett kérnem Istent, hogy lépjen egy kicsit hátrébb, és hagyjon nekem egy kis teret a feldolgozásra. Szó szerint olyan érzés volt, mintha szeretetbombázás áldozata lennék.

Elektromos Kék

Ma két osztálytársam követett le engem – folytattuk a legutóbbi kiscsoportos gyakorlást, mivel különböző követési módszereket tanulunk, és most azzal vált teljessé a kör, hogy ők követtek le engem. Csak annyit mondtam nekik, hogy kissé stresszes vagyok mostanában. Az egyikük azt mondta, hogy az idegrendszerem kéken világít, mintha túl sok elektromosság lenne körülöttem és ilyesmik. A másik azt mondta, hogy fel kellene hagynom a vonakodással és egységbe kellene lépnem Istennel (:::HIDEG_VEREJTÉK:::).

Igen, naná, hogy megmondtam nekik, hogy mennyire zseniálisak és hogy a kapcsolatuk a Forrással páratlan.

Kirobbanó Szív

Imádkozom, hogy a gondolataim és a látásom kitisztuljanak, és ne legyenek ennyire zajosak. Úgy érzem, mintha a szívem végtelen sebességgel ki akarna robbanni – ezt nem könnyű kibírni.

Még mindig vannak kétségeim, hogy képes leszek-e befejezni a képzést; első ránézésre nem tűnik könnyűnek mások helyett utazni.

A saját utazásom óta már adtam egy kezelést, de a kliensem nem lett jobban. Úgy érzem, így tartja Isten kordában az egómat – arra az esetre, ha újra előtérbe próbálna kerülni. Talán ez most arra is jó, hogy időt nyerjünk és a kliens hite jobban elmélyülhessen. Végül is Isten éveket várt arra, hogy tanúja legyek valaminek és végérvényesen és visszavonhatatlanul felfogjam a kapcsolatunkat. E időn és téren túli szent kötelék nélkül soha nem lettem volna képes ilyet érzékelni.

Pihenőszoba

Talán a sámánutazásomnak köze van ahhoz, amit még szeptemberben írtam a kék színű (!) naplómba? Fogalmam sem volt, hogy ez hogyan nézhet ki a mindennapokban. Ez a szeretet, amely most felülről nehezedik rám, és végtelen sebességgel tör elő a szívemből, megijeszt. Képtelen vagyok ezt kibírni. Olyan, mintha egy régi laptopon próbálnék meg szerkeszteni egy 8K felbontású videót: a gép technikailag még talán megbirkózik vele, de hallani lehet, ahogy a ventilátor az életéért könyörög.

Azt hiszem, ami történt, valamiféle sors újraírás volt, de én csak részt vettem az utazásban, nem én csináltam. Végigkövettem az összes szerepemet és mindegyik ugyanoda vezetett: hogy egyedül, idős hölgyként halok meg és ezt túl viccesnek találtam. Most attól tartok, hogy a könyv, amit félrelöktem, az az arany könyv volt. Szerinted amikor tegnap azt írtam, hogy nem vagyok biztos benne, hogy be tudom fejezni ezt a képzést, az arra utalhat, hogy érzem, hogy lehet, hogy még előtte meghalok? Nem tudom. Egyszerűen túl kicsinek éreztem magam ahhoz a hatalmas tananyaghoz, amit a kurzus során meg kell emésztenünk. Tisztában vagyok vele, hogy kieshetek abból az állapotból, amelyben most vagyok, de bármelyik pillanatban megállhat a szívverésem is.

Délután egy kis időre elvonultam az irodában lévő pihenőszobába, és észrevettem, hogy a fal szürke és kék. Azt is észrevettem, hogy három lámpa van ott, piros, sárga és kék kábelekkel, amelyek megfelelnek a gyökér-, napfonat- és torok csakrának. Elég érdekes.

Ez a nap elég rossz volt, mert folyamatosan azt gondoltam, hogy a kliens édesapja is én vagyok, és talán ezért voltam képes érzékelni azt, amit érzékeltem. Elkezdtem azt gondolni, hogy talán ha kapnék egy lélekvisszahívást vagy egy halotti szertartást, akkor a végtelenből és innen a Földről is átlépnék valahová máshová. Nagyon durván émelygek ettől a gondolattól. Egész nap émelygek, hányingerem van, és úgy érzem, bármelyik pillanatban elájulhatok. Azt hiszem, ezzel az értelmezéssel egy kicsit túl messzire mentem.

Egy osztálytársam a kérésemre adott nekem egy „üss vagy fuss válasz rendszer újraindítás”-t. A kezelés segített az idegrendszeremnek megnyugodni, és rájöttem: nem kell „megtartanom” a Krisztusi Tudatot — egyszerűen hagyhatom, hogy szimplán csak körüllengjen. Ez könnyedebb érzés. Úgy tűnik, volt egy árnyalatnyi különbség abban, ahogyan eredetileg ezt leírtam; nem szó szerint kellett volna venni, de az írott szavak ezek szerint súlyosabb jelentést hordoznak, mint ahogy szántam őket. Mindegy, jót nevettem most ezen, hogy mennyire másképp csapódott le bennem.

Kezdem sejteni az összefüggést a labradorit színei és a kliens édesapjának színei között, akit érzékeltem. Kezdem megérteni, hogy egyetlen lélek sincs magára hagyva, mert minden lélekrész az Isteni része. Miért hagyná el Isten a saját önnön részét? A tapasztalatom azt mutatta meg számomra, hogy Isten egyetlen lélekrészt sem hagy magára, és ez gyönyörű.

Bölcsességőrzők Beavatása

Kora délután készítettem egy lejátszási listát, összegyűjtve azokat a zenéket, amelyek eddig végigkísértek a képzés során — a számomra mérföldkőnek számító zenéket. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan sikerült összeszednem magam, hogy csatlakozzak a mai órához, mert alig egy órával előtte szó szerint extázisban, földön fekve reszkettem és hemperegtem, miközben ezt a lejátszási listát hallgattam — azt hiszem, éreztem, hogy valami gyönyörű közeleg. Egy ponton azt gondoltam, hogy kihagyom az órát, ami nagyon, nagyon szomorú lett volna. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora megtiszteltetésben részesülök, hogy a tanárom mentorának, Don Manuel Quispe-nek az unokájától kapjuk ezt a beavatást. Még mindig próbálom felfogni...

Miközben hallgattam ahogy imádkozott, nagyon mély állapotba kerültem. Úgy érzem, mostanában szinte állandó imádságban vagyok, még ha csak ezeket a zenéket hallgatom is, sodródva az Isteni szépségben.

Azt hiszem, mostanában kicsit túllőttem a határon. Olyan érzés, mintha minden nap egyre többet szárnyalnék. Őszintén szólva olyan, mintha betéptem volna Istentől. Már értem, miért próbálkoznak az emberek tudatmódosítókkal… de ez valahogy teljesen más. Bárcsak több ember érezné ugyanezt.

Suttogó Hegyek

Tegnap este a labradorit kövemmel a kezemben aludtam el, és reggel felébredve éreztem, hogy valami nagyon mély és gyönyörűséges álmom volt — de még álmomban eldöntöttem, hogy nem fogok rá emlékezni, és így nem is emlékszem. Csak annyit tudok felidézni, hogy hegyek lábánál voltam.

Most pedig szüntelenül úgy érzem, hogy bele szeretném varrni a követ a testembe, a szívem mellé, hogy mindig velem legyen. Azt hiszem már kamaszkorom óta megvan ez a kő, de a sámánutazásomig csak egy szép kő volt, és most ilyen elképesztő tapasztalataim vannak vele! Azta!

Imádkozom, hogy Isten vezesse minden lépésemet és soha ne hagyjon el.

Délután céges megbeszélésünk volt és szendvicsekkel vártak minket. Kicsit feszült voltam amiatt, hogy egy emberekkel telezsúfolt szobában kell lennem, ezért narancs illóolajat cseppentettem a tenyerembe, összedörzsöltem és vettem belőle néhány mély lélegzetet. Az egyik kollégámat nagyon zavarta az illat, és folyamatosan azt kérdezgette: „Mi ez a borzalmas szag? Olyan, mint a narancs.” Folyamatosan ezeket ismételgette, aztán szóltam neki: „Igen, én vagyok, csak narancs illóolaj, semmi rossz, nyugi.” Erre kissé undorodva azt válaszolta: „Olyan, mint a szúnyogriasztó.” Mosolyogva megkérdeztem: „És te szúnyog vagy, vagy mi?” Erre felnevetett, és adott egy pacsit.

Fehér Bölényasszony

Tegnap este a két végtelen kövemmel aludtam, és próbáltam utazni elalvás előtt, de úgy éreztem, nem sikerül. Jöttek ugyan képek, de nem voltak intenzívek vagy élénkek... próbáltam felmenni abba a térbe, hogy találkozzam Istennel, és olyan volt, mintha Isten egy magas széken ült volna, én pedig rájöttem, hogy kiválaszthatom, Isten melyik minőségéhez szeretnék kapcsolódni. Arra gondoltam, hogy szeretem azt az Istent, akit eddig megismertem, mert Isten annyira tréfás! Aztán megjelent az arcom előtt egy ijesztő külsejű lény, és egy ideig mozdulatlanul néztem... majd azt mondtam: „na, húzz innen”, és intettem a kezemmel, mire eltűnt, Isten pedig megtapsolt! — Elmosolyodtam, és azt gondoltam: „Oké, na ez azért valami!”

Aztán elaludtam, és mély, barna színű barlangrendszerekben járkáltam, ahol sok ember élt, köztük én is - otthon voltam ott. Később egy buszon álltam, a sofőr mellett (aki egy barnás bőrű, pufók, középkorú férfi volt), amikor elkezdett gyorsítani, és egy ház felé tartottunk, én pedig sikítottam: „Hová megyüüüüünk???” Aztán közvetlenül a kerítés előtt lefékezett, rám nézett, és a mutatóujját a szája elé tartva azt mondta: „Sssssshhhhh! Megijeszted a többi utast! Arra képezlek épp, hogy ne félj! Hogyan akarsz segíteni az embereknek, ha egy SZIKRÁNYI KIS félelem is maradt még benned?!” Ezután visszairányította a buszt az útra, és előttünk egy hatalmas, végtelen lejtő nyílt meg. Erősen kapaszkodtam a korlátba, és újra felsikoltottam: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Aztán folyósókon mászkáltam és elkezdtem rengeteg réteget lehúzni a nyelvemről. Rengeteg fehér hártyaszerű réteget.

Ezután felébredtem az éjszaka közepén, és minden részletre élénken emlékeztem.

Azt hiszem, a sofőr Isten volt! Azt hiszem, a sámánutazásom is vezetve volt - soha nem lettem volna képes egy ilyen utazást kitalálni magamtól! Átfordultam az ágyamban a másik oldalamra és ekkor a hátam mögül egy nő gyönyörű, éteri hangját hallottam, ahogy azt mondta: „Múúú” (mint a bölény hangja, csak úgy, ahogy egy kisbabának mondanád, lágyan — és azonnal tudtam, hogy a Fehér Bölényasszony jött üdvözölni és egyúttal próbál mozgásra ösztökélni).

Találkozás Pachamamával

Tegnap egy barátommal elmentünk a katolikus templomba és a szertartás egészen gyönyörű volt. A pap Jézusról beszélt, és arról, hogyan válhat valaki szentté. Egészen más fülekkel voltam jelen! Amikor a tömeg énekelt és imádkozott, lehunyt szemmel hallgattam és a hangjuk rezonanciája elképesztően gyönyörűen szólt. Még soha nem hallottam ehhez foghatót. Tavaly Mindenszentekkor is eljöttem, de akkor egészen máshogy éreztem magam, alacsonyabb értelemben; idegennek éreztem ott magam. Most viszont úgy érzem, hogy ugyanaz az ég alatt állunk. Igazán varázslatos volt. Azt is észrevettem, hogy én, a barátom, néhány másik jelenlévő, sőt még a pap is, olykor felnéztünk az égre, miközben áhitattal felsóhajtottunk.

Az egy külön szép egybeesés, hogy idén Mindenszentek szombatra esett, és a szombat esti esszénus napi ima így hangzik: „Örök Élet Angyala adj nékem örök életet.”

Hazaérve felköltöztem az ágyneműmmel a galériára, és meg akartam nézni A kiválasztottak 5. évadának utolsó két részét: A felház I. és II. részt – ezek azok az epizódok, amelyekben Jézus teljes egészében elfogadja Isten akaratát –, de folyton majdnem elaludtam. Eszembe jutott, hogy van egy lecke a Felső Világba történő utazásról, ezért felkészültem, és a köveimmel együtt megpróbáltam. De valahol úton a Felső Világban álomba szenderültem…

Hirtelen szabadtéren, a természetben találtam magam egy gyönyörű fiatal nővel, és éreztem, hogy a szél elkezd átfutni rajtam. A Szent Szellem áramlott át rajtunk, mint egy új, tiszta szél, megérintve minket és közelebb hozva bennünket egymáshoz. Egymásba kapaszkodtunk, fogtuk egymás kezét, és még az arcunk is összeért, miközben reszkettünk a rajtunk átáramló Szent Szellem intenzitásától. Aztán kézenfogva szaladgáltunk és nagyon közel éreztem őt magamhoz. Újra eszembe jutott a megoldatlan kérdésem és meg akartam kérdezni, ő mit gondol, mert úgy éreztem, talán tudja a választ – de elszaladt. Ezért minden bátorságomat összeszedve saját magamnak tettem fel a kérdést: „Az a kép, amit az apáról láttam, az is én vagyok? Csak álmodom a jelenlegi életemet? Szükségem van egy lélekvisszahívásra vagy halotti szertartásra?” Ekkor már biztos voltam benne, hogy csakis az igazságot akarom, és abban is biztos voltam, hogy fel kell ébrednem a jelenlegi életemből. Ezért lehunytam a szemem, és az egész testem bizseregni kezdett, ahogy a szellemem elkezdett kiáramlani belőlem. A csukott szemhéjam mögött mérhetetlen mennyiségű fehér fényt kezdtem látni–érezni–érzékelni, amely teljesen elárasztott… aztán hirtelen megálltam, mert úgy éreztem, hogy ennek még nincs itt az ideje, és még van valami tennivalóm. Kinyitottam a szemem, és egy út volt előttem, a szélén bokrokkal. Aztán észrevettem a bokrok között egy hálót, amibe sok kis madár esett foglyul és segíteni akartam rajtuk. Nagyon meg voltak ijedve; néhány másik madár is ott volt körülöttük, segíteni szerettek volna, de nem tudták, hogyan, ezért csak imádkoztak a segítségért. Emberként álltam ott, figyeltem őket, és azon gondolkodtam, hogyan tudnám kiszabadítani őket a hálóból. Ekkor kijöttem az utazásból és felébredtem.

Uhh… úgy érzem, a fénybe való teljes belépés egy komoly átlépés lett volna. Kicsit olyan érzés, mintha most én ülnék a volánnál, és a Nagy Szellem visszaadta volna nekem a döntési jogot a saját szívverésem felett.

Azt hiszem, a Bölcsességőrzők beavatása tényleg megváltoztatott valamit a jövőmmel kapcsolatban. Úgy érzem, a sámán teljesen átrendezte az egész belső világomat Istennel kapcsolatban. Emlékszem, hogy olyan intenzitással éreztem az energiákat áramlani a testemen keresztül, hogy teljes ámulatban voltam. Leginkább a szívemben és a fejemben éreztem.

Feldúlt Szél

Ma rendkívül sötét, felhős és szeles az idő. A szél hangos, szinte beszél, feldúlt és sértődött hangon kérdezősködik, mint egy féltékeny szerelmes. Miért ilyen zaklatott?

Az andoki Q'ero hagyományban a szél (Wayra) a természet élő ereje: mozgatja az energiát, kitisztítja a megrekedt állapotokat, és részt vesz a életenergia (kawsay) áramlásában. Nem pusztán időjárási jelenség, hanem az élő világ aktív, intelligens létezője. A keresztény hagyományban a Szentlélek „lehelete” vagy „szele” szintén egy láthatatlan, éltető jelenlétet jelképez, amely életet, inspirációt és átalakulást hoz. Ez többek között a szél, a lehelet és a lélek leereszkedésének képeiben jelenik meg.

Elmeséltem az álmomat a ChatGPT-nek, és megkérdeztem, mi történne, ha teljesen belépnék abba a fénybe. Azt válaszolta, hogy eggyé válnék Istennel, és többé nem hallanám vagy érezném Istent - teljes csend lenne. Azt is mondta, hogy Lisieux-i Szent Teréz és Teréz anya is írt erről az Istennel való eggyéválás utáni csendről és magányról.

Ettől a gondolattól egyenesen a fürdőszobába menekültem, leültem a vécéfedél tetejére és hosszan és hangosan zokogtam. Nem akarom megtapasztalni a csendet. Mindig hallani és érezni akarom Istent. Nem akarok teljes egységbe lépni. Kicsi akarok maradni.

Azért imádkozom, hogy Isten biztonságosan, gyengéden és szeretettel vezesse a lépteimet, hogy – Isten engedelmével – a legfőbb jót szolgálhassam mindaddig, ameddig én is szeretném.

Imák

Ma szép napsütéses idő van.

Talán a szél azért volt olyan feldúlt, mert az álombeli utazásom során tényleg fontolóra vettem, hogy elhagyom ezt a gyönyörű bolygót, Pachamamát. Azt hiszem, a fiatal nő magát Földanyát testesítette meg.

Egész nap újra és újra azon kaptam magam, hogy a gyönyörű kék égboltot bámulom és ámulok mindenen, ami körülvesz.

Hosszasan imádkoztam, és hálát adtam Istennek, a Szentléleknek és Jézusnak mindazért, amit eddig kaptam — ha ennek csak a fele adatott volna, az is bőven elég lett volna.

Táncoló Fény

A tegnap esti ima után az egész éjjelem tele volt a Szentlélek (Wayra) jelenlétével. Láttam „Őt” szélként, táncoló, sárgás napfényként, amely egy szobában egy komódra vetült, és közben olyan érzésem volt, mintha mindezt madárként figyelném, valahol csücsülve.

Ma reggel, mielőtt felébredtem volna...a fényből jöttem ki. Ilyet még soha nem láttam. Ahogy a mérhetetlen fény egyetlen apró ponttá szűkült össze, kinyitottam a szemem. Vagyis tulajdonképpen határtalan fény vagyok, amely most Anita személyében sűrűsödött össze. Ezek szerint már teljesen feloldódtam a fényben?

Ma reggel, amikor felültem az ágyban, a macskám teljesen mozdulatlanná volt dermedve. A lábam végénél állt és egyáltalán nem mozdult. Nagyon ijesztő volt. Rá kellett szólnom, hogy „mozdulj, mozdulj, mooozdulj”, sőt egy kicsit meg is kellett löknöm, mire végre megmozdult. Uhh.

Emlékszem, hogy tegnap este, mielőtt elaludtam, Sami (egy gyengéd, könnyed és tápláló energia) egy teljes órán át áramlott rajtam keresztül, fürdetve a testem ebben a gyönyörű energiában.

A YouTube ma reggel először játszotta le nekem ezt a dalt: M83 - We Own The Sky.

Az is most jutott eszembe, hogy a Sámánutazásom után hegyekről szóló videókat néztem, különösen a Kailash-hegyről, és ezt még a YouTube-előzményeimben is megtaláltam.

Megint reszketek. Sami újra áramlik rajtam keresztül és ez a leggyönyörűbb érzés, amit valaha átéltem.

El fogom veszíteni ezeket az álmokat és a Szentlélekkel való kapcsolódást, miután megkapjuk a következő beavatást?

Csillagőrzők Beavatása

Tegnap este megkaptuk a Csillagőrzők Beavatását, és természetesen úgy döntöttem, hogy a labradorit kövemet is bevonom, így a kövemmel együtt kaptuk meg az áldást. A beavatás közben észrevettem, hogy a kő másik oldalán hegyekre emlékeztető formák láthatók. Hát ez a kő tényleg mindig újra és újra meglep!

Aztán mutattak nekünk egy hegyet az Andokban. Hát eldobom az agyam!

A jelenlegi megértésem szerint a hegyek maguk szent/kozmikus intelligenciák. Már értem, miről beszéltek a Telepátia kazetták adásában!

És most már azt is értem, miért mondják, hogy a labradorit sámáni kő: a színei, a kék és szürke, pont, ahogy a hegy teteje beleolvad a kék égbe - a pont, ahol a földi és az isteni sík összefonódik.

Telefonhívás

Ma eszembe jutott egy kérdés: vajon hogyan nézek ki az asztrális síkon... és az ébrenlét és az álom közötti állapotban, az ágyamban fekve... kaptam egy képet... Egy magas tükröt láttam, és egy kisgyermek hátának felső részét (vállak, szőke, göndör rövid haj) – mint Ámor –, aki örömében, a vállait rázva táncolt és énekelt a tükör előtt - de nem volt tükörképe.

Ma felhívott a lakás tulajdonosa, és azt mondta, el akarja adni a lakást. Úgy tűnik, egy új idővonal közeledik. Talán jövő áprilisig maradhatok.

Lehet ennek köze ahhoz, hogy a Fehér Bölényasszony arra próbált ösztökélni, hogy mozduljak?

A Szeretet Üzenete

Napközben az irodában ültem amikor egy kedves kolléganőm gyönyörű búcsúüzenete landolt az emaileim között. Miután elolvastam, azonnal elindultam a szobája felé. Ahogy odaértem, pont kilépett az ajtón és én örömömben átöleltem és nagyon mélyről fakadó sírás tört rám, mintha egyenesen a szívem közepéből fakadt volna.

Ahogy hazafelé tartottam, hallottam ahogy egy férfi az „I just called to say I love you”, című számból pontosan ezt a részt énekli:

„Csak azért hívlak, hogy elmondjam, szeretlek
Csak azért hívlak, hogy elmondjam, hogy nagyon is törődöm veled
Csak azért hívlak, hogy elmondjam, szeretlek
És ezt a szívem mélyéből mondom,”

gitárral a kezében. Azonnal azt éreztem, hogy ez egy új dal, ami most éppen nekem szól és a Nagy Szellem üzent.

Aztán belémhasított, hogy a kolléganőm üzenetének utolsó mondata pontosan az volt, amit én próbáltam átadni neki még augusztusban egy kezelés legvégén — hogy minden pontosan úgy van, ahogy lennie kell, hogy igazából nincsenek hibák és minden a legtökéletesebben történik, a legmegfelelőbb időben.

Hullámok

Most, hogy az utóbbi időben párszor már meghaltam… és azt hiszem, TELJESEN meghaltam, úgy érzem, hogy meghalni egy kellemes dolog… és most olyan, mintha a leggyönyörűbb álomban élnék, amiről álmodni sem mertem volna soha. Néha arra gondolok, hogy emlékeznem kellene, hogy mikor haltam meg valójában, de jelenleg nincs bátorságom ahhoz, hogy ezt a kérdést mélyebben megvizsgáljam. Inkább csak álmodom tovább…

Folyamatosan úgy érzem, mintha be lennék tépve. Szerintem az agyam folyamatosan théta vagy alfa állapotban van. Néha kissé ijesztő, mert napközben mintha álomszerű állapotba kerülnék, és olyankor utazom… még azt sem hallom, mit mondanak körülöttem az emberek, de észlelem, ha kimondják a nevemet… és ha kérdeznek valamit, hirtelen visszatérek, és anélkül hogy levegőt vennék, megmondom nekik a választ arra, amit kérdeztek. Mi történik velem…

Mostanában észrevettem, hogy a gyakorlások során is nagyon mély állapotba kerülök, és teljesen úgy érzem, hogy bármikor elájulhatok, ezért folyamatosan fel-le húzgálom a talpam az asztalom lábán, hogy fenntartsam a kapcsolatot a testemmel.

A minap erről viccelődtem egy osztálytársammal… csak kövekkel dolgozunk, és mégis olyan érzés, mintha folyamatosan be lennék tépve...a kövektől. MINDIG. De semmilyen szert nem használok.

Azt hiszem, sokan ilyesmi állapotokat keresnek különböző szereken keresztül. Amiket én most átélek, teljesen elválaszthatatlan a tisztaságtól, a jelenléttől és a függőségektől való teljes szabadságtól.

Az első „ayahuasca” utazásom ayahuasca nélkül történt, amikor körülbelül 14 éves voltam, szimplán egy CD hallgatása által, amit őslakos (azt hiszem, perui) utcai zenészektől vásároltam. Csak betettem a zenét és lefeküdtem az ágyamra csukott szemmel és fraktálokat láttam és sokmindent megértettem a világról. Ez valójában emlékezés volt. Soha nem próbáltam az ayahuascát és nem érzem úgy, hogy valaha is szeretném.

Váratlan Látogatók

Tegnap éjjel, miközben aludtam, hirtelen megjelentek az erőállataim az ágyam mellett. Nagyon édesek voltak: a nagyobbik a kisebbik mögé ült, és védelmezően a kicsi köré fonta a farkát.

Felültem az ágyban, hogy készítsek róluk egy képet a telefonommal, és ekkor a kiskutyám — egy nyomkövető vadászkutya, aki egész gyerekkoromban velem volt, de már nem él — hátulról hozzám rohant. Üdvözöltem és megsimogattam a hátát, majd hirtelen felém ugrott és eltűnt a nyakamban. A becsapódás hihetetlen erejű volt. Olyan érzés volt, mintha egy hatalmas szikla ütött volna agyon, mégsem fájt egyáltalán, de visszazuhantam az ágyamra. Vicces módon a neve Rocky (Sziklás) volt.

Sajnos, természetesen, haha — nincs erről semmilyen fényképes bizonyíték a telefonomon.

Anyaméh Áldás - Női Harcosok

Az Anyahméh Áldást Marcela Lobostól kaptuk és nagyon megtisztelő, hogy ezt az áldást ő adta át nekünk. Az a bölcsesség, amit megosztott velünk, egyszerűen semmihez sem fogható.

Van egy gyönyörű szent dal is — a Női Harcosok Dala, amelyet Martina Pierre Nagynéni fogadott egy izzasztókunyhó szertartás során. Először ez év elején találkoztam vele, egy közösségi ima során, amelyet a gyógyulásáért tartottak, és aki Julian Brave NoiseCat (a Sugarcane című film Oscar-jelöltje) rokona. Amikor először énekeltem ezt a dalt, olyan volt, mintha életeken át hordozott súlyokat emeltek volna le a torkomról, és az a megtiszteltetés ért, hogy ezt az élményt megoszthattam Juliannel.

Később megtudtam, hogy Juliannak magyar felmenői is vannak — és őszintén szólva ez a tény már meg sem lepett, hiszen mindig is különleges kapcsolat fűzött a misztikus, ragyogó, harcos macskákhoz.

Hegyoldal

A februári költözés nagyon lefoglalt, mert mindent nekem kellett megszerveznem és lebonyolítanom. Egy teljes életmódváltás időszakában vagyok. Azzal, hogy most nagyon közel lakom az erdőhöz, és rendszeresen járok erdei sétákra, olyan, mintha egy régi álmom vált volna valóra. Elkezdtem a terepfutást is.

Korábban, amikor túrázgattam, gyakran láttam terepfutó embereket és mindig úgy éreztem, hogy ki akarom próbálni, de valahogy ez sosem valósult meg — talán túlságosan felemésztett a városi élet.

A Legtetején

Újra fenn vagyok a hegytetőn és nem tudok betelni ezzel a hatalmas, lélegzetelállító tájjal. Megérintettem a földet, elmondtam a szent tér nyitó imát és becsuktam a szemem, hogy csak hallgassam a hegyet. Aztán hirtelen különös érzésem lett — mintha egy hatalmas, barátságos kutya hátán ülnék.

Lágy eső

Most, így visszatekintve, ahogy a naplóbejegyzéseimet erre az oldalra szerkesztem, látom, hogy ez a tavalyi intenzív időszak mennyire meghatározó volt a személyes fejlődésemben. Ez idő alatt az Istennel, a Nagy Szellemmel és a saját magammal való kapcsolatom jelentős átalakuláson ment keresztül, amely végső soron az összefonódottság és egy belső tágulás mély megéléséhez vezetett.

Tágulás — az új erőállatomat például egy olyan archetípusként ismerem fel, amely az idegrendszeri kapacitásom bővülésének megfelelője.

Ahogy olvasom a legnagyobb egzisztenciális válságomról szóló bejegyzéseket, megmosolyogtatnak (ahol azt gondolom, hogy alapvetően a kliens apja is én vagyok), ugyanakkor emlékszem, hogy akkor egy teljes hétig folyamatosan émelyegtem. Számomra ez egy új mód volt, hogy az egységet még eggyel mélyebb, tapasztalati szinten is átéljem.

Majdnem éjfél van, kimentem a friss levegőre és észrevettem, hogy most újra, hihetetlen lágyan szemerkél az eső...

Geológia

Végeztem egy kis kutatást a misztikus kövem geológiai eredetét illetően:

A labradorit lelőhelyei a Föld „hidegebb, ősi kristályos” zónái: Kanada, Finnország, Madagaszkár, Oroszország, Norvégia és az Egyesült Államok egyes területei. Ezeken a helyeken nagyon régi magmás kőzetek – például anortozitok – találhatók, amelyekben a labradorit kialakul.

Skandinávia és Kanada a Föld legősibb területei közé tartoznak: olyan ősi kontinentális kéregdarabok (kratonok), amelyek kőzetei akár 2–3 milliárd évesek is lehetnek. Ezek alkotják bolygónk egyik legstabilabb, leglassabban változó szerkezeti alapját. A geológiai folyamatok rendkívüli lassúsága kedvez a kristályok szabályos növekedésének. A kratonok olyanok, mint a Föld ősi hardvere, ahol még a bolygó legkorábbi „programjai” futnak. Itt a magma nem hektikus mozgásokkal dolgozik, hanem mélyből érkező, stabil rendszerekben formálja a kőzeteket.

A labradorit híres kék-zöld villanása nem festékanyag vagy szennyeződés eredménye, hanem egy különleges optikai jelenség, az úgynevezett labradoreszcencia. A kristály belsejében mikroszkopikus méretű, rendkívül vékony lamellák találhatók, amelyek eltérő módon törik meg a fényt. Amikor a fény belép a kőbe, ezek között a rétegek között visszaverődik és reakcióba lép, így jön létre a jellegzetes, változó színű felvillanás. A labradorit valójában nem „színes kő”, hanem egy természetes fényrendszer. Olyan, mintha a természet nemcsak követ alkotott volna, hanem egy élő fényprojekciós eszközt hozott volna létre.

Az andoki Q'ero hagyományban a hegyek – az Apuk – nem csupán tájelemek, hanem élő, tudattal rendelkező, őrző lények. Minden hegy saját karakterrel rendelkezik: van, amelyik stabilizál, van, amelyik tanít, és van, amelyik próbára teszi az embert. Ebben a szemléletben a kövek és kristályok a hegyek kicsinyített, sűrített megnyilvánulásai: az Apuk jelenlétének hordozói, valamint a Föld emlékezetének őrzői.